Csapatmodell a cserkészek megtartására

A magyarországi cserkészcsapatok átlagos létszáma 25 fő. Ez azt jelenti, hogy a csapatparancsnokot, az őrsvezetőket és a tiszteket is beleszámítva, alig kéttucatnyi cserkész vesz részt egy-egy cserkészcsapat munkájában. Baden-Powell ajánlása[1] szerint egy cserkészcsapat ideális létszáma legfeljebb 32 fő, itt azonban meg kell jegyezni, hogy ő a nevelési egységet, vagyis az általunk rajként ismert egységet nevezte csapatnak, amelyről azt tartjuk, hogy ideális esetben három alkot egy cserkészcsapatot[2].

Látható, hogy napjainkban a 32 fős csapat megvalósítása is sok helyen nehézségekbe ütközik, az ugyanilyen létszámú rajok szervezése pedig szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Meggyőződésünk, hogy e cél elérése megfelelő szervezőmunka, nevelői kompetencia és helyes vezetés kérdése. Ahol a vezetők felkészültek, közösségi céltól vezéreltek, motiváltak, valamint energiáikat helyesen használják föl a csapatépítés során, ott kétségtelenül látványos sikereket érnek el. Másutt, ahol a vezetést végző személyek túlságosan terheltek, egyéni akciókat végeznek, nem rendelkeznek a vezetéshez szükséges kompetenciákkal és a rosszul megszervezett alkalmak miatti érdektelenségtől alulmotiváltakká válnak, ott a minimálisan elfogadható 12 fős csapat fenntartása is kritikussá válik.

Mi olyan modell kialakításán fáradoztunk, amely kiküszöböli a cserkészcsapatok legfélőbb ellenségét, a lemorzsolódást, ugyanakkor a helyi és mozgalmi célok elérését is hatékonyan segíti. Ez a modell két cserkészcsapat összefogásában valósult meg. Az egyik a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájának 1957. Kölcsey Ferenc Cserkészcsapata, a másik pedig a Debrecen Kistemplomi-Ispotályi Református Egyházközség 1906. Könyves Tóth Mihály Cserkészcsapata. Mindkét csapat azonos felekezethez kötődik, gyökereit, szellemi és lelki sajátosságait figyelembe véve azonos tőről táplálkozik. Ez az alapvetés elhárította azokat a félelmeket, amelyek a különböző alapokkal rendelkező csapatok együttműködése során felmerülhetnek, tehát nem kell megküzdenie egyik félnek sem azzal, hogy saját látásmódját a másik ellenében is megőrizze.

A modell megalkotásának első lépése az volt, hogy mindenféle szerződés vagy megállapodás nélkül, pusztán a testvériség és bizalom jegyében közösen kezdtük tartani alkalmainkat, őrsi gyűléseinket, csapatrendezvényeinket, a következő lépésben pedig megalkottuk a két csapat közös szervezetét. Ennek a szervezetnek egy parancsnoka és parancsnok helyettese lett (noha hivatalosan mindkét csapatot különálló parancsnok vezeti), a tisztikar tagjait pedig egy közösséggé formáltuk. Ennek a formációnak az lett a következménye, hogy a két csapat tagjai – megtartva csapat identitásukat – ettől kezdve egy nagy szervezeti egységbe tartoznak, egy tisztikar vezetése alatt állnak, közös munkatervvel rendelkeznek, közös a költségvetés, a pénztár, a nyilvántartás, de a Szövetség előtti adminisztrációban jól megkülönböztetett módon külön kezeljük az egyik és a másik csapat tagjait, az értük fizetett tagdíjat a fenntartó testületek külön fizetik meg.

Jogosan merül föl a kérdés, mi haszna van ennek a modellnek, amely látszólag két cserkészcsapat összeolvasztását jelenti. Ha alaposabban megvizsgáljuk a körülményeket, megállapíthatjuk, hogy az adott esetben a legjobb módszert sikerült választanunk. Ha ezek a csapatok külön működnének, számos nehézséggel kellene szembenézniük, amelyek negligálódnak ebben a formációban.

Az első nehézség az iskolai fenntartású 1957. számú csapat körében állna fenn. Általános jelenség az iskolai cserkészcsapatok körében, hogy azok a 8. osztályt elvégzett diákok, akik általános iskolai éveik alatt aktív tagjai voltak az iskola csapatának, középiskolai éveikben már nem csatlakoznak a cserkészek közösségéhez, tehát nem csak az iskolából, hanem a cserkészcsapatból is elballagnak. Egyes vélemények szerint, ha jó, kreatív, motiváló volt mindaz, amiben ez idő alatt részt vett a gyermek, akkor később, az iskolán kívül is keresni fogja a cserkészek közösségét. Kétségtelen, hogy az esetek egy részében ez megfigyelhető, de tapasztalatunk szerint jóval alatta marad az elvárható értéknek, mert az egykori cserkész akármennyire is tekint pozitív élményként az általános iskolai cserkészéletre, az főként az iskolához kötődik, és amennyire lehetetlen, hogy az ember újra általános iskolás legyen, legalább annyira elképzelhetetlennek tűnik a gyermek számára, hogy az iskolához kötődő emlékek újra valósággá váljanak. A cserkészet pedig nem kíván pusztán emlékként élni az emberekben, hanem cselekvő valósággá akar válni a rátermettek életében. Felvázolt modellünkben az iskolai cserkészcsapat működésének helye nem az iskola, hanem a gyülekezeti cserkészcsapat környezete, amely az iskolából kilépve látja vendégül a diákokat, hogy olyan élményekkel gazdagítsa őket, amelyek nem az iskolához, hanem az iskolán kívüli világhoz kötődnek. Nem vitás, hogy ugyanezek az élmények az iskolában más módon raktározódnának el a cserkészek emlékezetében.

A második markáns probléma a gyülekezeti fenntartású 1906. számú cserkészcsapat életében adódik. Míg az iskolai csapat háttérbázisa adott, ezzel a gyülekezeti fenntartású cserkészcsapat nem rendelkezik. Egyetlen esélye tagságának növelésére és fenntartására a toborzás, amely a környezetében működő, önkormányzati fenntartású iskolákban valósulhat meg. Az itt végzett toborzás hatékony lehet, ha kellő energiát fektet bele a csapat tisztikara, valamint, ha az iskola igazgatója beleegyezik abba, hogy a cserkészcsapat képviselői toborzást végezzenek köreikben. Ez – a legnemesebb szándék mellett is – jóval elmarad az egyházi, cserkészcsapatot fenntartó iskola lehetőségeitől, tehát hátrányos helyzetet jelent ahhoz képest. Igaz, az önkormányzati fenntartású iskolák diákjainak jóval nagyobb szüksége lenne a cserkészet értékeinek megragadására, csapatmodellünkben mi másképpen érjük el őket. Csapatunkba toborzás révén csak az egyházi iskola diákjai kerültek, mindazok pedig, akik nem tanultak a Tanítóképző Főiskola Gyakorló Általános Iskolájában, a csapat tagjainak személyes invitálására csatlakoztak hozzánk. Az iskolában végzett toborzás tehát azt az előre nem várt eredményt hozta, hogy el tudtunk érni más bázisokat is, olyanokat, amelyeket direkt módon nem céloztunk meg. Ez a jelenség pedig megerősít bennünket abban, hogy elkezdett tevékenységünket a jövőben is folytassuk.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a felvázolt modell alapvetően pozitív irányban befolyásolja a korábban önálló tagcsapatok életét. Deficitként azzal kell számolnunk, hogy a csapatidentitás mértéke csökkent, tehát a csapat tagjai nem ragaszkodnak saját cserkészcsapatuk jellegzetességeihez, sokkal inkább debreceni cserkészeknek tekintik magukat. Ez önmagában kedvező jelenségnek is mondható, mi mégis hátrányként tekintünk arra, hogy a csapatok identitása elveszett, vagy inkább egybeforrt egy városi identitássá. Ezt az egy szempontot leszámítva csapataink együttélését előnynek, ajándéknak tekintjük, a cserkészek megtartásában és közösségbe integrálódásában pedig hatékony eszköznek bizonyult.

---

[1] In: Lord Baden-Powell of Gilwell: A cserkészvezető. Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége, Budapest, 1992. 32. o.

[2] Mi cserkészcsapatnak nevezzük az egy helyen működő nevelési egységek (rajok) közös hátterét biztosító szervezeti egységet. A cserkészcsapat tehát nem nevelési, hanem szervezeti egység, ebből a szempontból könnyen megérthető Baden-Powell állítása, mely szerint a csapat (tehát raj) ideális létszáma 32 fő. Ez az a létszám, amellyel a vezető a nevelés torzulása nélkül tud foglalkozni.